Piaf–marche / Piaf–menet

× ResponsiveMultiLevelMenu (codrops) style requires jQuery library version 1.7 or higher, but you have opted to provide your own library. Please ensure you have the proper version of jQuery included. (note: this is not an error)
Rendező
Mezei Kinga
Premier
19.12.2015.


Száz éve, igen , pontosan száz éve született egy veréb. 

Tizenhárom éve, hogy ez a veréb az Újvidéki Színház színpadán énekelni kezdett Mezei Kinga személyében, a Rózsaszínű halál című darabban.

Most mindkettő visszatér, a szívük zakatol (padam, padam, padam, azt mondja), himnuszt énekelnek a szerelemhez és nem, nem bánnak semmit sem.

 

A Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciója

Piaf–marche / Piaf–menet
(hommage á Edith Piaf)

 

Szereplők:
Mezei Kinga
Mészáros Gábor/ Kőrösi István
A zongoránál : Varga Iván m.v.

 

Rendezés, látvány: Mezei Kinga
Dramaturg: Góli Kornélia
Koreográfus: Kiss Anikó
Jelmez: Csonti Andrea, Gero Katalin
Projekció: Baráth Attila
Díszletkivitelezés: Rápóti Attila

A rendező asszisztense: Puskás Zoltán

Ügyelő: Lovas Csilla
Világítás : Majoros Róbert, Mezei Edvárd
Külön köszönet Vígh Andrásnak

* * *

Egy hang a magas égből

– Mezei Kinga Edith Piaf-alakításáról –

Nemrég, amikor szinte az utca porából bukkant elő a vékonydongájú, de erőteljes hangú francia énekesnő, Zaz, aki e hangon igazságtalanságról, szerelemről, fájdalomról, örömről énekel megrázóan, lehetetlen volt nem felidézni Edith Piafot (1915-1963) – a legnevesebb francia sanzonénekesnőt, aki örökre újraalkotta a „zenés színpad csillaga” kifejezés értelmét nem csupán Franciaországban, ahol nemzeti kinccsé vált, hanem széles e világon. Ám a tavalyi év végén nem csupán Zaz miatt merült fel a kis veréb emléke, hanem azért is, mert Edith Piaf századik születésnapját ünnepelte volna decemberben. Ünnepli helyette a világ. Így van ez a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban és az Újvidéki Színházban is, amelyek koprodukciójában megszületett a Piaf-marche című előadás Mezei Kinga rendezésében, színpadi jelenlétében és énekében.

Az elsősorban a zongora mellé láncolt művésznőt Mezei Kingának sikerült más függőségeiben is megtalálni ‑ felmutatja kötődését a férfiakhoz, az ópiumszármazékokhoz és az alkoholhoz, a reménytelen szerelemhez. Legfőképp azonban megkötött kezére irányít reflektorfényt – a kézre, amely tehetetlen a saját és a világ sorsa ügyében, főképp a második világháború idején. Ezen a fantasztikus és tragikus életúton egyetlen dolog volt, ami szabadon szárnyalt, mint egy madár (amit Edith művészneve is alátámaszt – a piaf verebet jelent) –, a hangja. Ennek a másfél méter magas asszonykának égig ért a hangja és egy olyan tartományból szólt, amelyet nem látni, csak érezni, mint Tamás Krisztus sebeit a Bibliában.

A darab fonalát Mezei Kinga és Góli Kornélia dramaturg a többé vagy kevésbé ismert nótákra fűzik fel, folyamatosan kontextusba helyezve azokat. Így minden jelenetet sanzon illusztrál, illetve minden sanzont jelenet – oda-vissza játék ez, ami drámaivá teszi a szituációkat. A színészi stíl, amellyel Mezei Piafot alakítja, burleszk-szerű, de eleven és gyors. A tempó igen intenzív – az előadók (még egy színész és egy zongorista) szinte átrohannak az előadáson, amely énekszámokból, minimális mozgásból és leginkább képzőművészeti elemekből tevődik össze. A fókuszban természetesen a művésznő röpke élete és karrierje áll, de a sebesség révén premier plánba kerül ami a legismertebb belőle ‒ az éneklés. Méghozzá úgy, hogy abból megsejthető a dal közelmúltja és közeljövője is. Így aztán még mélyebben derül ki az, hogy Edith meséje nem csak az övé, hanem mindannyiunké – szomorú mese a szerelem lehetetlenségéről és az emberfeletti küldetés hívó szaváról.

Mint egy zenés színpadi rituáléban (a marche indulót is, menetet is jelent) Mezei Kinga Edith Piaf szerepében transzállapotot ér el – abban az értelemben, hogy átlép, átáll a másik oldalra. Oda, ahol elveszik az ismert, a szomorú, a csúf, és a szépség, a jó és a fényes győzedelmeskedik. Még ha Mezei Kinga nem is hasonlít – sem hangjában, sem kinézetében – Edith Piafra, az alakítás annyira izgalmasra sikeredett, hogy akkor is örülni fog a néző a találkozásnak, ha soha nem tudta, kicsoda Edith Piaf, nem tud franciául vagy nem szereti a sanzonokat.

Igor Burić

A kritika a Dnevnikben jelent meg a Kritikuskaraván program jóvoltából

* * *

Padam, padam, padam

Vajdaságban nem sok olyan színésznő van, aki bátran nyúlhat Édith Piaf francia sanzonénekesnőhöz, az életművéhez, és nem sok vállalhatja, hogy több mint egy órán át énekli a zseniális énekesnő dalait francia nyelven, egy szál zongorakísérettel. Mezei Kinga megteheti. És aki ismeri, és hallotta már énekelni, az biztos lehet benne, hogy a Piaf‒Mezei-páros nem fog csalódást okozni.

A Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház koprodukciójában jött létre a Piaf-marche (Piaf-menet) című előadás. Az együttműködés ez esetben azt jelenti, hogy Szabadkán Mészáros Gábor, Újvidéken pedig Kőrösi István Kinga partnere a színpadon.

Mezei Kinga tizenhárom éve játszotta el először Édith Piafot a Rózsaszínű halál című produkcióban szintén az Újvidéki Színházban, ám ezzel a mostanival talán még nagyobb kihívás elé állította saját magát, hiszen szöveg (legalábbis magyar nyelven) egyáltalán nincsen az előadásban, csak a dalok, azok is eredeti, francia nyelven.

Érdekes módon egyáltalán nem hiányzik a párbeszéd. Beszélnek a mozdulatok, a zene, a pillantások, a képek, a zenedobozok, és beszélnek a vászonra vetített felvételek. Mi, nézők pedig pontosan értjük az utalásokat, pontosan tudjuk követni a törékeny énekesnő életének lépcsőit. Ez egy bátor és helyes döntés volt az előadás dramaturgja, Góli Kornélia és a rendező, Mezei Kinga részéről.

Zenével Varga Iván mesél, ő kíséri a dalokat zongorajátékával, beépülve a díszletbe, azaz a zongora mögé. És a zongora sem csak egy zongora, de mivel Piaf esetében szinte minden a zenéből indul ki, életének díszlete és kellékei is zongorából alakulnak egyszer autóvá, aztán apró szobává, máskor meg fiókos szekrényként pezsgőspoharak kerülnek ki a gyomrából. Ezenkívül egy kerékpár és egy utcai lámpa látható a színpadon, néhány zenedoboz is megszólal, látunk egy Piaf-bábot (Bodor Kata alkotása) az utcai lámpa halovány fényében állva, majd padon ülve élő másával.

A vetítések autó mellett elsuhanó tájat vagy éppen katonaságot varázsolnak elénk, és azzal együtt a háborút, majd az énekesnő boxoló szerelmének mérkőzését. Felcsendül a Padam, padam, a Non, je ne regrette rien és még sok-sok ismert, illetve kevésbé ismert dal, miközben orrunkat megcsapja az ötvenes-hatvanas évek Párizsának füsttel, könnyekkel, alkohollal és parfümmel átitatott éjszakáinak fuvallata, a dalok szövege kivetítve is követhető fordításban.

Félelmetesek az előadásnak azok a pillanatai, amikor Mezei Kinga teljesen átalakul Piaffá. Ilyenkor el is felejtem, hogy színházban vagyok, annyira „élő” az egész, mintha egy dokumentumfilmet néznék. Mintha Édith tenyere görnyesztené Kinga hátát, és Édith hangja szólalna meg Kinga torkán át néhány dallam által, a két nő mozdulata, testtartása kísértetiesen hasonlít egymásra. Ezt remekül ellenpontozza Mészáros Gábor magas férfialakja, a törékeny, madáralkatú énekesnő még törékenyebb lesz.

Édith Piaf december 19-én lett volna százéves. Boldog születésnapot kívánunk neki, akárhol legyen is, avagy bon anniversaire! Aki pedig sanzonra vágyik, és Párizsra, az menjen el színházba. Újvidéken vagy Szabadkán. Padam, padam, padam...

Szerda Zsófi
Megjelent a 7 Nap hetilapban

 

 

Képgaléria

Piaf marche

Partnereink

Kövessen minket a Facebookon