Beszélgetés Jovana Tomićtyal, Az isteni Dzsoni parázna napjai rendezőjével

Gyengéd, visszafogott, kirobanó pop-attrakció

 

Fentebb, a bevezetőben azt mondtuk, kifúj lassan ez a hosszúra nyúlt évad. Az ember azt hinné, hogy a termek kiürülnek és nem dolgozunk tovább. Hát ez egész egyszerűen nem igaz. A kisteremben elektro-himnuszként száll a Dzsoni boy, a falak világítanak, a kosztümök csillognak, a színészek epileptikus mozgásban rázkódnak esőkabátban, korzettben, leopárdmintában és flitteres bugyogóban: megérkezett hozzánk a legfiatalabb rendezőgeneráció emelkedő csillaga, Jovana Tomić.

A rendezőnővel munkatársnőnk, Jovana Ibrajter beszélgetett az előadás alapjául szolgáló regényről, a címszereplő isteni Dzsoniról, munkafolyamatról, színházi kifejezésmódról.

Az Újvidéki Színház ismert a széleskörű kapcsolatrendszeréről és vendégművészeiről. Hogyan került sor az együttműködésre ezzel a társulattal és milyen volt a te utazásod ezzel az útiregénnyel?

– A színházzal akkor léptem először valamiféle párbeszédbe, amikor a szabadkai Népszínházban készült Lüszisztraté-előadásom vendégjátszott itt. A Bitef Színház Mozgás című előadása a Sterija Játékokon tavaly szintén ide érkezett meg. Ekkortájt kezdünk el beszélgetni az anyagválasztásról és más feltételekről. Innen nézve úgy látom, hosszú út vezetett idáig, de a megvalósítás épp a megfelelő pillanatban történik.

Filip Grujić első regényét már akkor színpadra akartam állítani, amikor először elolvastam. Vannak projektek, amelyeket az ideális körülményeknek tartogatok, vagyis szeretném minimalizálni a készítés közben esedékes kompromisszumok számát. Ezek azok a projektek, amelyek fontosak nekem, amelyekkel bennsőséges viszonyt ápolok, és igen, a Dzsoni ilyen projekt. Az itteni színészek munkáját követve rájöttem, hogy boldogság, sőt, megtiszteltetés lesz velük végigvinni ezt az ötletet.

 

Kicsoda ez az isteni Dzsoni?

– Attól függ, kit kérdezel vagy melyik kontextusában elemzed. Dzsoni szépsége abban van, hogy minden szögből nézve más, hiszen ő maga sem tudja, kicsoda. Ez az előadás témája, a felnövés. Ha irodalmi szomszédait keressük, motívumokat és atmoszférát meríthetünk a Roberto Zuccóból vagy Brecht Baaljából, de az effajta antihőst megtaláljuk Lagarce Ez csak a világ végéjében vagy Kerouacnál... Ha a sorozatkultúrában kutakodunk, ott van a Kib***ott világvégében vagy a Generációban. Hosszú a lista. Filip Grujić „korunk gyermekét” kreálja meg a maga költői realizmusában – és az analógia von Horvath-tal nem véletlen. Dzsoni nem ennyire katonás, de ugyancsak egy generáció hangja. Számomra Dzsoni egy szellemes, bátor, sebezhető, elkényeztetett és ugyanakkor végtelenül pofátlan, és ez utóbbi tulajdonság sokunkból hiányzik.

Az isteni Dzsoni először ölt magára színházi ruhát és sokan pont az előadáson keresztül fogják megismerni. A kortárs művek színpadra állítása, a karakterek prototípusainak megteremtése nagyobb kíhívást jelent, mint a nagyklasszikus műveken dolgozni?

– A fontos az, hogy olyan anyagon dolgozzunk, amelyik érdekel minket; szélesebb társadalmi kontextusban értve is, de bensőségesen értve is, hiszen a minket bántó kérdésekben vájkálunk. Amikor ilyesmiket felelek, végül is kockáztatom, hogy beleesek a kreatív folyamatok misztifikációjának hibájába, de mindannyian tele vagyunk tabukkal, határokkal, elképzelt falakkal. Ki kell lépni a konfortzónából, és ez már önmagában is kihívás. Mindegy tehát, hogy kortárs hazai vagy klasszikus világirodalmi szöveget csinál az ember. Csak tudnia kell, miért csinálja.

A közönség láthatta már a munkádat a színházban tavaly, amikor nálunk vendégeskedett a Mozgás. Ha jól tudom, már az első beszélgetésekben azt kérted, a kisteremben dolgozhass. Mennyire fontos számodra a tér intimitása és a közönség közelsége és milyen hatással van a színházi kifejező eszközeidre?

– Az immerzív színház területét nagyon csábítónak látom. Már a Mozgás előtt is sokat foglalkoztam a színész és a közönség közti kommunikáció lehetőségeivel. A közelséget és az intimitást valóban hatalmas kincsként élem meg, amit csak a színház teremthet meg. Hihetetlen kihívás színésznek, rendezőnek és nézőnek egyaránt, ahogy ennek megképződik a színházi nyelve, ahogy kiválasztjuk az eszközeit, a prezentációs lehetőségeit. Ebben a formában alkotni taktilis és törékeny munka, és engem személy szerint nagyon izgat. A Dzsoni azért spéci mix, mert az érdekelt, hogyan ötvözhető a gyengéd, az intim és a visszafogott színház a kirobbanóval, a pop attrakciójával – ám mindezt egy kis térbe pakolva.

Egy minden paraméter szerint különös időszak tanúi vagyunk, és ez az időszak nagyban hatott a színházak működésére. A színház egy időre virtuális terekbe kényszerült. Hogyan látod ezt? Okvetlenül kell a színháznak élő tér, valós idő és a színész és a közönség interakciója?

– A pandémia rengeteg hisztériát lopott az életünk minden zugába, ami természetes is, hiszen ezt teszi velünk a félelem. Ugyanakkor sosem gondoltam arra, hogy a színház megszűnne létezni ebben az eredeti formájában. Követtem a különböző érdekes virtuális kísérleteket és sokat néztem „klasszikus” felvett előadást is, de ezeket mind rettenetesen unalmasnak találtam. A színház a jelenlegi kapitalista rendszernek túl drága és teljesen haszontalan, nem kifizetődő jelenség – mégis túléli. Úgyhogy várunk egy még nagyobb katasztrófára, talán az majd eltörli a föld színéről.

Gyakorlott szerzői team dolgozik melletted. Biztonságot nyújt, hogy ugyanazokkal az emberekkel készítesz előadást?

– Egyetlen új projekt sem nyújt biztonságot, inkább hatalmas felelősséget a szerzői csapat, a színészek és az általam belakott színház technikai személyzete irányába. Ez a csapat inspirál, évek óta együtt dolgozunk, túlvagyunk egy csomó borzalmas és gyönyörű helyzeten, ami összekovácsolt minket és immár a munkán kívül is jó barátok vagyunk. Ez a tény csak emeli a tétet, így a kétoldali felelősség csak még nagyobb. Ugyanakkor megnövekszik az előkészületek és a projekt elkészítésének szépsége is.

Mit emelnél ki az Újvidéki Színházban dolgozva szerzett tapasztalatok közül? Mi volt rád a legnagyobb hatással?

– Az Újvidéki Színház társulata messze földön híres a kirobbanó kollektív és egyéni energiákról, a munkafegyelemről, a kreativitásról és a különböző műfajokkal történő kísérletezésről, egyszóval a színházi prakszis jó ismeretéről. A rendező úgy jön, hogy ezzel a fajta műveltséggel, informáltsággal, tapasztalattal már tisztában van. Amikor a kollégáknak bejelentettem, hogy itt fogunk dolgozni, megbravózták az ötletet – erre a csapatra rá kell szolgálni. Ezekkel az előítéletekkel érkeztem ide, és a rudat száz százalékkal feljebb emelték. A fenti dicshimnuszok mellett elkápráztatott a kreativitásuk, a színészi képzelet szárnyalása egyenként is, majd az a kollektív energia, ami olyan erős tud lenni, amikor színpadra állnak. Kemények és fegyelmezettek, de ezt várják el visszafelé is. Átgondolják a dolgokat, szélesebb kontextusban szemlélik őket, okos kérdéseket tesznek fel. Ez a próbafolyamat megváltoztatott és sokáig fogok még táplálkozni belőle, és remélem, hogy újra sor kerülhet egy hasonló együttműködésre.

 

Lejegyezte: Jovana Ibrajter

Fordította: Lénárd Róbert

 

Partnereink

Kövessen minket a Facebookon